Egész úton hazafelé.. (true story)

A kép alatti írás egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel, igyekeztem a legrészletesebben fogalmazni, hogy te is át tudd élni a pillanatot. Valószínűleg hatásosabb, ha most kikapcsolod a zenéd, és csak a történetre figyelsz, ha pedig végigolvastad, és tetszett, nyomj egy lájkot, hátha véletlenül az egyik ismerősödről mesélek, és esetleg visszajut hozzá =)

Egész úton hazafelé…

A lemenő Nap erőtlen fénye már képtelen volt áthatolni a város feletti felhőzet, szmog és köd alkotta rétegeken, a nagykörúti boltok neonvilágítása egyre hivalkodóbban csalogatta a gyanútlan járókelőket, és a Négyeshatoson is érezni lehetett, hogy lassan kezd belefáradni az egész napos megerőltető döcögésbe. A tömeg ezen a délutánon újfent ezer kézzel láncolta magához, vasmarkával szinte fojtogatta a villamost, és ennek a tömegnek lettem jómagam is cinkostársa, amikor a zsúfolt budai hídfőn felszálltam. Csoporttársam a Borároson magamra hagyott, immár egyedül szemléltem a gyorsan változó utcai látképet, ahogy a sárga kukac kettéválasztja az egybenőtt épületeket.

Szerettem volna előrébb jutni, hogy a Blahán a megállóban éppen csak pár métert kelljen a hidegben megtenni, de egy piros kabátos hölgy az utamat állta, akit pedig egy fiatal lány akadályozott hasonló tevékenységében. Bosszankodási skálán 10/0.1 futott végig az agyamon, de gyorsan túltettem magam rajta, ezen a pár lépésen már nem múlik semmi, így álltunk hármasban egymás mellett.

Az unalmas hétköznapi idillnek a már említett Blaháig kellett volna tartania, ámde a Corvinnál útitársaim elhagyták a kezükkel felmelegített kapaszkodó által nyújtott biztonságos zónát, s ez által betekintést nyerhettem a villamos belsőbb rétegeibe is. Egy pillantás balra a vállam felett, aztán vissza, ki az ablakon. Azonban ekkorra már valami nem volt ugyanaz a kinti megállóban, valahogy furcsa lett az egész. Egy kósza emlékfoszlány derengett fel, mintha pár pillanattal előbb láttam volna valami nyugtalanítót. Szemem végigjárta az előbb megtett útvonalat, de két üléssel arrébb már meg is állt, és óvatos vizsgálódásba kezdett, hogy vajon nem csak képzelődöm-e.

Egy nagyon helyes, sárgás színű kabátba öltözött lány ült a villamos harmonikája előtti utolsó helyen, mintegy meghúzódva a sarok nyújtotta biztonságban. Könyökét az alacsony ablak párkányán pihentette, kezét pedig a szája előtt tartotta, abban a bizonyos tipikus gondolkodó pozícióban. Szemeit csak az ablak tükröződésében lehetett halványan felfedezni, de az tisztán látszott, hogy nem is igazán keresi a kapcsolatot a benti világgal, tekintete – nem zavartatva magát a belvárosi házak szürke falaitól – a végtelenbe révedt.

Valószínűleg bármelyik mai divatnak megfelelően öltözött, lófarokba fogott szőkésbarna hajú, kedves arcú lánnyal megeshet, hogy pár pillanatra elvonul a világtól, akár a Négyeshatoson is, és a lopott időben tisztázza a fejében kavargó gondolatokat, de ez a lány más volt. Ennek a lánynak a szemében egy apró kristály jelent meg, amely szikrázva szántotta végig hamvas arcbőrét. Az idő szinte végtelennek látszott, amíg végre nagy cseppben összegyűlve elhagyta áldozatát a keserű tünemény, és nem tudtam hova tenni a szomorú felismerést, hogy ez a lány sír.

A villamos eközben a volt Baross utca megállóba futott be, páran felszálltak, páran le, de én továbbra is az ablakkal szemben állva néztem kifelé, viszont fejemben már csak rá tudtam gondolni. A következő, külvilág számára felismerhetetlen szándékosságtartalmú kósza pillantásom alkalmával már céltudatosan kerestem a bal oldalamon, ekkor tudtam megfigyelni, hogy kezével szándékosan leplezi állapotát, és arcára sem reggel került az átlagosnál kicsivel több pirosító.

Egy újabb nehéz könnycsepp legördülése megadta az elhatározást, hogy valamit tennem kell, nem nézhetem tétlenül a senki más által észre nem vett eseményeket. A döntéstől némileg megemelkedett vérnyomás mozgásra bírta kezem, kabátzsebemben kutatni kezdtem, és sikerrel összepárosítottam két gyűrődésmentes papír zsebkendőt, amit már csak el kellett valahogy juttatni hozzá. Gyorsan felmértem a területet, és lassan, de biztosan elindultam a lány felé. Ölében kézitáskát tartott, annak fülét görcsösen fogta jobb kezével, és ezt használtam fel a kapcsolat megteremtésére, hiszen headset-e miatt valószínűleg nehezen értett volna, bármit is mondok, így hát odahajolva gyengéden hozzáértem, majd megfogtam azt, és vártam a reakciót. Semmi sem történt. Kénytelen voltam kicsit megrázogatni selymes kézfejét, és ekkor végre megmozdult, de látni lehetett, hogy azt sem tudja, mi történik vele éppen. Egyenesen a szemébe néztem, és szavak nélkül mondtam el, hogy vegye el a két zsebkendőt, amit éppen hozzáfogok jobb kezemmel az ő jobb kezéhez. Megértette a szándékom, lenézett, átvette azokat tenyerébe, majd visszatekintett rám, és szintén szavak nélkül köszönte meg a figyelmességet. A másodperc tört részéig még egymás szemének mélyére merültünk, láttam benne a csodálkozást, hogy vajon ki lehet ez a barátságos idegen, és mégis álmodik-e avagy ez a valóság most, ami történik. Talán egy apró mosolyt is felfedeztem ajkán, de felegyenesedve és kezét elengedve – magam sem tudom miért – továbbindultam az ajtó felé, majd tudatosság nélkül leszálltam.

Még csak a Rákóczi térnél állt a villamos, de már elhagytam a járművet, eggyel a cél előtt. Átmentem a zebrán, majd a másikon, és gyalog indultam a Blaha irányába, a lábam vitt előre, de az agyam még máshol járt. Közben mellém ért a villamos is, kutattam a harmadik szegmens után, hogy vajon ott ül-e, és valóban ott ült, de már egy fehér kendő apró foltja takarta arcát, talán még láttam retinámba égett szemeit is, és talán a kis zsepi felett ő is észrevett engem a járdán. A sárga gépezet tovább baktatott a sokat megélt úton, és őt soha többé nem pillantottam meg újra. Ki volt, mi történt vele azelőtt, mi történt vele azután, enyhítette-e fájdalmát a csekély ajándék – nem tudom, mind-mind megválaszolatlan kérdések maradnak, bár az biztos, hogy ott és akkor, ha ezen események láncolata nem történik meg, egy majd’ 5 perces, de igen jelentős élménytől estem volna el, amely talán többet jelentett nekem, mint neki.

Ha ismered a sárga kabátos lányt, kérlek, öleld meg helyettem is.

Immánuel