Régi weblapról visszatöltve, az eredeti bejegyzés dátuma: 2009. október 24.

A valódi rézkígyó

Amikor az özönvíz után az ítélettel sújtott Földön újra elszaporodott és szétszéledt az emberiség, az emberek egy idő után bálványimádók lettek. Áldozatokat mutattak be a Napnak, a hegyekben lakó isteneiknek, a termékenység istenének, a harc istenének és még ki tudja felsorolni hányféle istennek, vagy istenségnek. Megpróbálták áldozataikkal jóindulatra bírni az esetenként haragvó isteneiket.

Mezopotámiában élt egy ember, aki a teremtés istenét kereste, az igazi istent, aki teremtette a mindenséget. Ezt az embert Ábrahámként ismerjük. Elohim, (a Teremtő Isten, mint erről a korábbiakban már volt szó) megszólította őt, és ezt mondta: „… Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (8)

Gyakorlatilag a Teremtő Isten azt kérte tőle, hogy különüljön el a bálványimádók közül és engedelmessége jutalmaként őt Isten szerfelett megáldja, utódai által nagy néppé teszi.

Miután engedelmeskedett, Isten újra szólította őt, sajátmagát Mindenható Istennek nevezve: „És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (9)

(Ábrahám fia Izsák lett, annak fiát pedig Jákobnak nevezték.)

És Isten ígérete szerint az utódok elszaporodtak, abban a korban jelentős, létszámban is nagy néppé lettek. Voltak áldott időszakaik, de voltak megpróbáltatásaik is.

Egy hosszabb fogságukból Isten vezetésével Mózes szabadította meg őket. Neki már a Teremtő Isten Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelentette ki magát, később pedig a Szövetség Isteneként. A Mózes vezette népnek egy nagy sivatagon kellett átvágniuk, hogy az Ábrahámnak megígért termékeny földre, az ígéret földjére megérkezhessenek. Hosszú vándorlásuk alatt az Úr nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban volt jelen szövetséges népével, és mutatta nekik jelenlétét. Adott nekik kőtáblákba vésett parancsolatokat, hullatott számukra mannát az égből, de ellátta őket ivóvízzel és hússal is. Esetenként a nép mégis zúgolódott. „Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának… Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened, imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn hogyha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinté a rézkígyóra, életben marada.” (10)

És valóban, akiket megmartak a mérges kígyók, lehetőségük nyílt az életben maradásra, a teljes gyógyulásra, ha feltekintettek az oszlopra szögezett rézkígyóra. Akik feltekintettek, meggyógyultak. Aki nem hitt Isten emberének, nem bízott Isten ígéretében és nem nézett fel a rézkígyóra, az meghalt.

Sok-sok évszázaddal később, amikor már ez a vándorló nép, aki a zsidó nép volt, Isten szövetséges népeként Izraelben, az ígéret földjén lakott, közülük valaki azt állította magáról, hogy jelképesen most ő az a rézkígyó, melyet Mózessel Isten szögeztetett fel a sivatagi oszlopra. Ő az, akire ha felnéznek életben maradnak, viszont aki nem néz fel, az meghal.

Nem kevesebbet állított magáról ez a Názáret városából jött férfiú, minthogy ő az emberek számára élet-halál kérdése. Aki hisz őbenne, az hisz Istennek, aki nem hisz őbenne, az Istennek nem hisz, azaz nem fogadja el Isten gyógyulásra adott ajándékát. És nagyobb tétről van itt szó: a betegség, a kígyómarás nem más, mint Sátán fogságában elkövetett bűnök, melynek vége a bűnös ember örök halála, elkárhozása, a gyógyulás pedig megtisztulás a bűnöktől, vagyis az újjászületés, és ennek jutalma az örök élet, az üdvösség.

Aki mindezt elmondta, Jézus volt, a Názáreti Jézus. Testileg zsidóként született, Isten Szent Szellemével töltekezett be, Isten ajándéka volt, Isten elsőszülöttje, Isten képviseletében jött, Isten Fiaként. Isten felhatalmazottjaként, Isten szeretetére hivatkozva Örök életet, üdvösséget ígért azoknak, akik felhagynak bűnös életmódjukkal, vagyis megtérnek. (Egy korábbi zsidó írás szerint, Emberfiának nevezi saját magát.)

„És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (11) Amikor egy alkalommal megkérdezték őt „… Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higyjetek abban, a kit ő küldött.” (12) „… higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem.” (13)

„Ismét szóla azért hozzájok Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága, a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (14)

Egyik tanítványa többek között ezt jegyzi fel róla: „A ki a bűnt cselekszi az ördögtől van… Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (15)

Jézus a mennybeli Istent Atyjának nevezi: „… a ki engem látott, látta az Atyát.” (16)

„Én és az Atya egy vagyunk.” (17) „A ki engem gyűlöl, gyűlöli az én Atyámat is.” (18)

„Mert én nem magamtól szóltam: hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.” (19)

Hidd el, legszívesebben Jézus valamennyi mondását, vagy az Őróla mondottakat leírnánk most ide. Ez természetesen nem lehetséges. Hiszen azért van (vagy lesz) Bibliád, hogy mindezeket érdeklődésednek megfelelően, tüzetesen áttanulmányozd majd.

Sőt szeretnénk most egy kicsit megállni, szeretnénk néhány dolgot megvilágítani számodra. Megígérjük, hogy folytatjuk a félbeszakítottakat.

Ismét szólnunk kell a Teremtő Istenről, akit már többször is Elohimként írtunk. A Biblia egy részét héberül jegyezték le a zsidó emberek, nyilván Mózes is. Eredeti nyelven az Elohim szószerint azt jelenti: Istenek. Így, többes számban. Ennek a szónak nem is létezik egyes száma. Tehát aki az eget és a Földet teremtette az nem egy személy volt. A mennyet és a Földet az Istenség teremtette. Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Ők az Istenség teljessége, egy Isten, három személyben, Ők egymásban. Ez a kijelentés bizony próbára teszi az elménket és megalázza. Felfoghatatlan, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egy és ugyanaz, mégis három. Tehát itt járt a Földön (testben) Jézus, a Fiú, és mielőtt tanítani kezdett volna vízben megkeresztelkedett, és betöltekezett a Szent Szellemmel. Amikor visszakerült az Atya mellé a mennybe, akkor (Pünkösdkor) eljött a Földre a Szent Szellem, és most Ő munkálkodik itt. Igyekszik meggyőzni a világot, hogy bízzon az Atyában és bízzon a Fiúban, különben örökre elvész. És a bűnei miatt vész el. Olvasd el újra: A világ a bűnei miatt vész el!

Nem a világűrből érkező aszteroida, vagy valami hasonló jelenti az igazi veszélyt az emberiségre, nem is a globális felmelegedés, nem is a nukleáris eszközök, hanem a bűn. A felszaporodott, mérhetetlen gonoszság a Földön, az erőszak és erkölcstelenség, a totális istentelenség, a bálványimádás, az álkeresztyénség, az összevissza vallások, egyszóval a teremtmények lázadása teremtőjük ellen. A pimasz hátatfordítás, Isten szentségének a semmibe vétele. Hidd el, közel a vég. Az utolsó napokat éljük. Ahogy özönvízzel zárult az emberiség egyik korszaka, ugyanúgy ítélettel fogja a Teremtő Isten ezt a világkorszakot is lezárni. De te megmenekülhetsz. Nem akadályozhat meg senki, hogy segítségül kiálts a Teremtő Istenhez! Azonnal rendelkezésedre áll az a bizonyos mentőhajó, és ne habozz, azonnal ugorj! Biztos lehetsz benne, hogy sikerülni fog. „… meg van írva: a miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.” (20) Nem meleg teát kapsz majd és takarót, hanem annyi jót és szeretetet, amennyit te el sem tudsz most képzelni.

Beszéljük meg mi az üdvösség és mi a kárhozat! Mit jelent az a szó hogy halál?

Ezek nekünk is kérdéseink voltak. De emlékszel, azt írtuk, hogy a Bibliából minden kérdésünkre választ kaptunk. Vegyük sorba!

Hitünk célja, lelkünk üdvössége, írja egyik helyen a Biblia. (21) „… az üdvösség jelenti a bűntől és következményeitől való szabadulást, amely lehetővé tesz egy új, Istentől rendelt életbe való belépést (újonnan születést), és amelyre Istennek emberré lett Fiába vetett hit által lehet eljutni. Az üdvösség nemcsak az Isten eljövendő ítéletétől való szabadulást jelenti, hanem a bűntől való végleges szabadulást is.” (22) Saját szavainkkal: Aki alázatos szívvel megvallja és megbánja az addig elkövetett bűneit és azok megbocsátását kéri Ábrahám, Izsák és Jákob Istenétől, annak Isten megbocsát és újjászüli. Egyben lakozást vesz benne Isten Szent Szelleme, azaz mindig tudni fogja hogyan kell vagy hogyan kellett volna szólnia, cselekednie Isten tetszésére. Isten szerint fog gondolkozni. A Teremtő Istentől ajándékokat kap és nem utolsó sorban örök életet a mennyben. Ha meghal is él. Lelke, szelleme egy új, úgynevezett üdvözült testben.

A kárhozat azt jelenti, hogy a bűnös ember haláláig nem akart elszakadni a bűneitől, nem foglalkozott az ettől való szabadulással, komolytalanul és meggondolatlanul süllyedt mind mélyebbre, nem vágyott az Isten tanácsaira, sem a vele való boldog és örök életre. Ha az ilyen bűnös ember meghal, lelke és szelleme a holtak hazájába kerül, és remegve várja, hogy Isten mikor ítéli meg a dolgait. Az ítélet igen súlyos lesz. Az ilyen személy, már élete során kárhoztatva van, kárhozatban van, Isten átka alatt.

Számunkra szinte érthetetlen, hogy az emberek miért nem akarnak üdvözülni. Miért hajóznak tovább, amikor jelzést kapnak arról, hogy jön a vihar?

Mert egyszerűen nem hiszik, hogy veszélyben vannak. Nem hallgatnak senkire. Saját értékrendjük megbízhatóságában reménykednek, ha netán bele is gondolnak ebbe. Élvezik a világot, habzsolják az életet! Pedig a bibliai figyelmeztetés rájuk is vonatkozik: „Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen.” (23)

Szólnunk kell még a halál fogalmáról, hiszen ha ezt megértjük sok egyebet is megértünk Bibliaolvasás közben. Szó volt arról, hogy a Biblia jelentős részét héber nyelven írták, Egy rövidebb rész arámul, a Jézussal kapcsolatos dolgok (az egész Újszövetség) az akkori kor kultúrájának nyelvén, görögül került lejegyzésre. A halál szóra két kifejezést használ a Bibliában a görög nyelv. Az egyik halál, az első halál, amikor a lélek és a szellem elszakad, elválik a testtől. A másik szóval azt fejezi ki a görög, amikor a lélek és szellem elszakad (örökre) Istentől. Ez a második halál. Az első halált (egy szűk csoport kivételével) mindenki megtapasztalja, még a keresztyén, az újjászületett igaz keresztyén is. Számukra viszont és csak számukra nem létezik második halál. Ők az üdvözülők, az örök életűek. A hitetlenek azonban elszenvedik a második halált is, amikor Isten véglegesen elítéli, elveti őket. Jézus ezt úgy mondja, hogy ezek a szemétdombra kerülnek, mint értéktelenek, értéktelen kacatok.

Térjünk vissza megszakított témánkra, még sok mondanivalónk van Jézusról, a Fiúról!

A Názáretből való Jézus Izraelben alaposan magára vonta a figyelmet. Egyesek tanítónak tartották, olyan tanult, művelt személynek, aki jártas Isten dolgaiban. Mások egyenesen olyan szintű tanítónak, akit közvetlenül Isten kent fel arra, hogy az Ő szószólója legyen. Jézus előtt ilyen szószólók voltak a próféták, többek között Illés, Jeremiás, vagy például Keresztelő János. „Mikor pedig Jézus Czézárea Filippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Ők pedig mondának: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illyésnek, némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (24)

Simon Péter felismerte, hogy Jézus több a prófétáknál, több Mózesnél is, nagyobb az egykori, híres királyaiknál, Dávidnál, Salamonnál. Jézus egy olyan különleges személy, aki nem lehet más, csak az Isten Fia. Ő egyben a próféták által már évszázadokkal korábban megjövendölt Messiás, Izrael várva várt Messiása. (Messiás, görögül: Krisztus.)

Ebben a korban Izrael római megszállás alatt állt, a nép között soha nem látott mértékű volt a Messiás eljövetele iránti vágy. A Messiás személyében egy olyan – az Úr nevében érkező és általa felkent – hatalmasságot vártak, aki királyként Izrael élére áll majd, és felszabadítja Izraelt a megszállás alól, egyben – a próféták írásai szerint – megszabadítja Izraelt a bűneitől. A vezetők és a nép tudta, hogy vétkek között bűnben élnek, tehát ezért vannak nyomorúságban, idegen megszállás alatt. Izrael, mint az áldott Ábrahám, Izsák és Jákob népe arra lett a Teremtő Isten részéről elhívva, hogy Őt hirdesse egyedüli Istenként ebben a bálványimádó, különféle kitalált isteneknek áldozó világban. A Teremtő és Mindenható Isten csodáiról kellett volna bizonyságot tenniük, mindazokról, amiket velük tett az elmúltban. Száraz lábbal kelhettek át a Vörös-tengeren, Isten mannát hullatott nekik az égből, negyvenévi sivatagi vándorlásuk alatt mindig volt ennivalójuk, húsételük, vizük, megállt a Jordán folyása, amikor át kellett menniük rajta. Isten segítségével a szemük előtt omlottak le a bevehetetlennek tartott, ellenséges Jerikó falai, bejuthattak az Ígéret Földjére… és sorolhatnánk. De Izrael nem tett eleget az elvárásoknak Az Istennel kötött szövetséget rendre áthágta, a figyelmeztetőül küldött prófétákat megölte. Izrael Jézus korában egy olyan nép volt már, aki a vallásos ceremóniákat még úgy-ahogy megtartotta, de Isten törvényei már rég nem voltak számára különleges, kőtáblába vésett, szent törvények.

Ebben a légkörben mondja ki Simon Péter Jézusnak, hogy: Te vagy a századokkal korábban megprófétált Messiás. Te vagy a Krisztus (Felkent), Te vagy, aki az Úr nevében jött, Te vagy Isten Fia. Jézus nem hagyja válasz nélkül ezt: „És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” (25)

Jézus szertejárt, meggyógyította a betegeket, megnyitotta a vakok szemét, megtisztította a leprásokat, a megszállottakból kiűzte a gonosz démonokat, feltámasztotta a halottakat. Nem vásári mutatványként, hanem szánalomból. Parancsolni tudott a természet erőinek, szélnek, viharnak, tengernek. Az egyiptomi hierogrifák a „lehetetlen” szót képileg úgy ábrázolták, hogy egy emberi alakot rajzoltak a hullámzó vízre, azaz a „lehetetlen” az, hogy az ember tud menni a vízen. És Jézus Krisztus járt a vízen!

Miután ilyen „jeleket” tett, érthető, hogy a nép orvosnak, tanítónak, Dávid királyuk méltó utódjának, Dávid Fiának tartotta és királynak akarta kikiáltani. Jézus ezt visszautasította. Ő Jézus Krisztus volt, Krisztus Jézus, azaz Krisztus, görögül: Felkent, és Jézus, azaz görögül: Üdvözítő. Isten Fia, a testté lett Fiú (-isten) volt tehát, az Atyától jött Felkent Üdvözítő. Szelíd volt és alázatos. Szolgált és mindenkivel jót tett, mintát adott az isteni szeretetből, az Atyából. Küldetésének igazi célját viszont sosem feledte. Hirdette Isten országát, a bűnök megtagadására, megbánására, a megtérésre szólított fel mindenkit, tanított a bűnbocsánatról, az üdvösség útjáról. Mindent megtett, hogy megszabadítsa Izraelt a bűneitől, hogy Izraelnek ne kelljen elszenvednie Isten ítéletét. Ne kerüljön az ítéletkor Izrael népe a szemétdombra. És csak Izrael népe?

4. fejezet